Esős délutánnak indult.

A kanapén ülő lány felhúzott térdekkel, karját a térdére fektetve, állát a kezére támasztva figyeli az ablaküvegre csapódó vízcseppeket.

Mintha magamat látnám, gondolta.

Ezek a kis cseppek is hosszú utat tesznek meg és fogalmuk sincs hová érkeznek... csak zuhannak. A legtöbbje szerencsés.

Virágos rétre, játszótérre, muskátliktól viruló kertekbe, fáktól zöldellő parkokba hull, hogy ott még tovább erősítse a zöldellő élet erejét.

Megint mások, tócsákba, a kiválasztottak folyókba, patakokba hullanak, hogy ott boldogan egyesüljenek és éljenek tovább a többi vízcseppel.

És persze vannak olyanok, akik hosszú útjuk végén csak simán belecsapódnak egy ablaküvegbe és szépen, csendesen eltűnnek, lecsordogálnak az ereszen.

A lány pont egy ilyen becsapódást figyelt. Hatalmas cseppként érkezett és ujjnyi széles apró, gyors vízfolyásként távozott. Mint a könnycsepp a szeméből...

Becsukta és hallgatta a koppanásokat.

Lezárt szemhéja mögött felrémlett a tegnapi napsütés.
Ahogy a nap sugarai áttörtek az akkor tiszta, de most homályos ablaküvegen, ezer színben megvilágították a falon lévő nyugalmat és szépséget árasztó festményt.

A kép egy erdei tisztást ábrázol naplementekor, zöldellő, burjánzó fűvel, kis fakunyhóval.

A kunyhó mellett patak csörgedez, benne egy magányos, kikötött ringatódzó csónak.

A lány nagyot sóhajt, hiszen olyan régóta keresi, kutatja ezt a tisztást és a tegnapi napsugarak, mintha utat mutattak volna neki, ...erre indulj, itt megtalálod!

Kinyitja a szemét.

Már nem esik.

Az eső utáni első napsugarak tétován, kíváncsiskodva nézelődnek, felszárítva az ablaküveget, hogy így utat törjenek a lányhoz, megsimogatva annak szemét is.

Ott a kanapén aztán körbefonják, hogy csipkelődő melegükkel felpezsdítsék a lány megdermedt mezítelen lábát és szívét. S Ő felnéz a falon lévő képre, mely megint olyan közelinek és hívogatónak tűnik...és elmosolyodik...