....a magányról...

Mindegy, hogy társas vagy társ nélküli, mindegy, hogy egy hét, egy év, vagy lassan 30..40..60, soha nem lehet megszokni, csak elviselni, megtűrni a jelenlétét.

Lassan, csendesen, türelemmel dolgozik, módszeresen rágja a lelket, elevenen falja fel, ügyelve arra, hogy csak akkorát harapjon belőle, ami még nem öli meg.

Közben telnek a hétköznapok, kötelesség tudattal tenni a dolgokat, tervezni és rezzenéstelen arccal tűrni, hogy ott motoszkál, mint a szú, ami az öreg hintaszéket darálja.

Néha nem gondolsz rá, néha feledtetik veled a derűs percek, a barátokkal töltött idő, de mindig ott van és lassan, kitartóan dolgozik...

Aztán jön egy reménysugár, hogy ennek talán nem kell mindig így lennie, talán eltűnhet az éltedből és a lelkednek már megrágott részei, a régi sebek begyógyulhatnak.

Eközben ő ott áll a sarokban és várja a sorát és amikor az illúziók kártyavárként omlanak össze, előugrik és az addig csendes, szinte észrevétlen élősködő cinikusan és hangosan belevigyorog a képedbe, fájdalmasan beléd mar, felszakít megannyi sebet, fürdik a véredben, te a kíntól összeroskadsz, ő pedig örömtárcát járja a romokon.

Aztán lassan ismét lecsendesedik, ügyel arra hogy megmaradj, de emlékezz.

Te lassan feltápászkodsz, elgyötörten, fásultan beleszürkülsz a taposómalomba, lassan ismét rezzenéstelen lesz az arcod, csak egy-két furcsa vonás és a szemed árulkodik róla, hogy valami zajlott odabent, ismét megtanulod elviselni a magányt, de soha nem szokod...

Eltűnnek a színes paletták az élet valahány területéről szép lassan és már csak Önmagad árnyéka maradsz..

Hát ennyit a magányról, amiről azt gondolom inkább a társas magányra vonatkozik, amely önállótlan és monoton, beleszürküléssel.